A nagy féreg kultusza

A vámpírirodalom klasszikusa annyiban nevezhető jobban sikerültnek Stoker utolsó regényénél, A fehér féreg fészkénél, hogy következetesebben mondja fel az enigmatikus, remekül kitalált főgonosz történetét, és a levélregényi formának köszönhetően a fogalmazás esetlenségét betudhatjuk az adott naplórészletet vagy levelet író szereplő mérsékelt nyelvi tehetségének.

És az bizony zavaros, nehezen követhető, ami azonban csak a kisebbik baj. Egyszerűen tudomásul vettem. De bizonyos okból foglalkoztatott.

A nagyobbik baj nem a leplezetlen rasszizmus és szexizmus, amivel egyébként jogosan vádolják Stokert, hanem a végtelenül körülményes stílus, amellyel előadja mondandóját lásd a fenti részletet.

A kellő parodizáló hajlammal megáldott olvasó néhány fejezet befogadása után akár el is kezdheti gyártani a maga Stoker-dialógusait, melyek fő jellegzetessége a modoros, bő lére eresztett semmitmondás.

De sajnos nem járunk sokkal jobban az úgy nevezett leíró részekkel sem, az író ugyanis sokkal inkább elmondja a történetet, semmint elbeszéli: függetlenül az érzelmek hőfokától és az események kegyetlenségétől, egyfajta Buster Keaton-i rezignáltság jellemző a szövegre, már-már érdektelen előadása a történéseknek. Így aztán a nem túl vaskos kötet végére érve két kérdés fogalmazódhat meg az egyszeri olvasóban: 1.

Az első  kérdésre nem tudjuk a választ, Stoker magával vitte a sírba, a másodikkal viszont érdemes bővebben foglalkozni. Russell művészetére jellemző a túlstilizálás, ironizálás, a nagy féreg kultusza elidegenítő és humoros hatású túlzások alkalmazása, csakhogy a giccset öntudatlanul előállító kollégákkal ellentétben Russell vállaltan utazik a campre.

Ennek megfelelően ha valami a csupasz témán kívül megragadhatta Stoker regényében a rendezőt, az biztosan a már-már szürreális bénázás, ahogy a szerző küzd a saját ötleteivel, a kezei közül kígyóként kicsúszó cselekménnyel, az ördögi gonoszokból és szentéletű jókból álló szereplőgárda logikusnak beállított, stádiumú galandféreg-fejlesztés teljesen értelmetlen és önkényes döntéseinek következményeivel.

Stoker nem tudott mit kezdeni az óriási fehér szörnnyel, Russell tulajdonképpen nem is akart. Valószínűleg kapóra jött neki a neves, bár irodalmi berkekben nem túl magasra taksált horrorszerző regényének tematikája, szívesen elbíbelődött az alaphelyzettel modernizált közegben — mást viszont alig találunk az alapműből.

És az már csak hab a tortán, hogy a film sokkal bátrabban nyúl vissza a Stokert megihlető Lambtoni Féreg valós legendájához, mint a könyv, amelyen elvileg alapul. Az irodalmi alaptól és a legendáktól függetlenül A fehér fészek búvóhelye kellemes kis mozi, bár a befogadása egészséges humorérzéket igényel.

Moszkva metro térképek: valós és sci-fi Este 9 óra volt mikor újból lementem a metróba. A túra ezen részének lehetne a címe a " A Nagy Féreg kultusza és a Smaragdváros legendája", ugyanis a 1-es vonal déli végén lévő, 3 állomásból álló "szövetséget" látogattam meg, mely a Moszkvai Állami Egyetem, a Lomonoszov közelében húzódik. A tervek szerint ezt a vonalat összekötik majd a 8-as vonal keleti részével. A 8A viszont még nem volt átadva, mikor a könyv készült. Egyébként az utóbbi tíz évben meglehetősen sok állomást adtak át Moszkvában, nagyon pörög most ott a metróépítés.

Stokerrel ellentétben Russell nagyon is jó a maga területén, rossz lehelet fórum hogyan kell tisztítani ha fillérekből a nagy féreg kultusza bizarr-ijesztő-megmosolyogtató hatást elérni, olyan művies és jó értelemben véve gagyi lesz a látvány, hogy a fal adja a másikat.

Ez azonban próbára teheti a nézőt, akárcsak a merész látomások és álomjelenetek.

Összességében Ken Russell nem nyúlt félre, amikor Stoker regényével próbálkozott: egyrészt halmozhatta a rá egyébként is jellemző kígyó-motívumot, és térdig járhatott a regényből hiányzó szexuális áthallásokban egyéb kézjegyeinek, pl. Utánozhatatlan mesterműnek csak nagyon nagy jóakarattal nevezhető a Fehér féreg, de a néző még így is sokkal jobban jár, mint az olvasó.

A regényt kiadja: Metropolis Media.